Bud Spencer 81 évesen önéletrajzi könyvet írt. Nem 20 évesen, mint mondjuk Rooney, és látatlanban is, talán némileg érdekesebb részletekkel, mint akármelyik díszribanc Havas Henrik "négerei" segítségével.
Túl azon, hogy lehetetlen Spencerről elfogultság nélkül három szót leírni, valami nagyon szerethető és tiszteletreméltó mindig is volt ebben az emberben. Kezdve azzal a bölcsességgel, ahogy Carlo Pedersoliként befutott sportkarrierje után (volt például olasz vízilabda-bajnok a Lazio-val és úszó olimpikon), a showbizniszben meglepő arányérzékkel választott művésznevet. Hiszen lehetett volna Staro Flynn, vagy Kozel Gable is.
De hívhatnánk Spencert akár az "Olasz Tarzannak" is, hiszen az első talján volt, aki 1 perc alatt úszta a 100m gyorsat.
Azt pedig bátran nevezhetjük unikális képességnek, hogy családok millióit volt képes képernyő elé ragasztani olyan bárgyú történetekkel, mint a Piedone-filmek, vagy olyan, bárki más főszereplésével lesajnálandó opusszal, mint az Extralarge-sorozat. No meg persze arra gondolni sem merek, hogy egyrészt hogyan nőttünk volna fel Spencer és jó barátja, Terence Hill (akivel természetesen életműdíjat is közösen kaptak) nélkül, másrészt mi lenne a kereskedelmi televíziók műsorszerkesztőivel említett urak tizennyolc közös filmje nélkül.
Tegye fel a kezét az, aki meg tudott enni egyetlen falat hagymás babot úgy, hogy nem kezdte el legalább valamelyik filmzenét fütyülni, vagy bármilyen trópusi szigetről szóló természetfilm alatt ne arra várt volna, hogy partra sodorják a hullámok a kidobott Pufin-lekváros dobozokat!
Ami szerintem mégis érdekesebb, az Carlo Pedersoli, az ember, kevésbé Bud Spencer a színész. Valahol nyilatkozta egyszer, hogy bármilyen nőt megkaphatott (feltételezem elsősorban sportolóként), nem is kétlem, hogy 1960-ig ki is használta a lehetőségeket, ám 50(!) éve él első és egyetlen feleségével boldog házasságban. Ismer még valaki ilyet a filmiparban? Valahogy az az érzése az embernek, hogy Spencer csak élt bele a világba valami megfoghatatlan, pólóshoz méltó vagánysággal és csak a (méretben is)legnagyobbakhoz illő szerénységgel, aztán a jó dolgok egyszerűen nem akarták elkerülni. Úgy lett színész, hogy lovagolni tudó, angolul beszélő szakállast kerestek; úgy teremtettek stílust (spagetti western), hogy saját bevallásuk szerint, nem is tudtak róla; úgy lett jogi doktor, hogy talán egy fűszálat nem kellett keresztbe tennie érte (ismerjük a magyar gyakorlatot a sportoló/jogászokkal) és úgy lett legenda, hogy soha senkit meg nem bántott kivagyiságával, vagy arcoskodásával. Színészi karrierje mellett tett pilóta vizsgát és alapított, majd adott el az olasz postának légi szállítási céget, volt gyermekruha-gyára, szerzett zenét és írt forgatókönyvet. Igazi reneszánsz ember, mondhatnánk.
És akkor a "szokásos" botlás: Spencer is megmártózott a politikában. Berlusconi Forza Italia-jának jelöljeként bukott egy vereteset 2005-ben. Nem is maga a tény érdekes, hanem az okok. Először is, saját bevallása szerint csak balett-táncos, zsoké és politikus nem volt előtte életében, és mivel az első kettőt kizárta, csak a politika maradt - én azért el tudtam volna képzelni Ramon Serrano-t, a zsokét is. Szóval, különösebb meggyőződés és politikai elképzelések nélkül beleugrott a jelöltségbe, ám a közvélemény egyszerűen képtelen volt nem Piedone-ként látni őt. Ahogy az olasz sajtó írta, ült a sajtótájékoztatón két Forza Italia prominens között és mindenki azt várta, hogy melyik pillanatban fogja összekoccantani a fejüket. A megszokás hatalma.
Lényeg a lényeg, alig várom, hogy elérhető legyen a könyv számomra is érthető nyelven. Azt is meg fogom neki bocsátani, ha csak egy lehelletnyit lesz lebilincselőbb, mint egy szakácskönyv kezdő háziasszonyok számára.
