A foci VB árnyékában, egy másik sportágban, játszottunk egy élet-halál meccset Szlovéniával. Érdekes, hogy ez az egyébként tényleg kis ország, a látványsportágakban mennyire eredményes. Nyilván jugoszláv örökség, hogy a labdás (korongos) csapatjátékokban vitézkednek, de a teljesítmény egy budapesti agglomerációnyi nép esetén elismerésre méltó. Ott vannak a futball VB-n és éppen ellenünk jutottak fel áprilisban a jégkorong VB "A" csoportjába, amiért most kézilabdában elegáns revansot vettünk, hiszen az oda-visszavágós világbajnoki selejtezőn, összesítésben egyetlen góllal, de mi jutottunk tovább!

Az előjelek több szempontból sem alakultak kedvezően, hiszen 1999-ben, éppen Szlovénia ellenében maradtunk le az aktuális EB-ről, aztán egy héttel ezelőtt két gólos vereséget szenvedtünk az első mérkőzésen (27-25). Ma viszont kisebb csodát tett a - mondjuk úgy - formaingadozásra erősen hajlamos magyar válogatott. Nem önmagában a két gólos hátrány ledolgozása a nagy fegyvertény - ezt mindenki el is várta -, hanem a mikéntje. A szenvedős első félidő után egy gólos szlovén előnnyel fordultunk, amiből a a második félidő közepére lett öt, összesítésben tehát minusz 7(!). Láttunk már ilyet, ám éppen ez a válogatott bizonyította már többször is, ahogy Császár Gábor is nyilatkozta pár évvel ezelőtt, hogy nincs magyar betegség. Visszajöttünk és idegtépő végjátékot követően 28-25-re nyertünk, úgy hogy a második félidő katasztrofális első 10 percének dacára, összen tizenegy gólt kaptunk 30 perc alatt. Pedig nem akárkik játszottak a másik oldalon sem. Vugrinec és Zorman például tagjai voltak a 2004-ben BL-t nyerő Celjének, míg Pajovic a Ciudad Real-lal nyerte betegre magát klubszinten, Luka Zvizeljt meg minimum Szegeden mindenki ismeri. Nálunk azonban volt egy ismét kiváló Iváncsik Gergő (a két meccsen dobott 22 gólt), egy jókor a csapatot hátára vevő Eklemovics Nikola, egy gyengébb napot kifogó, de mindig nagyon akaró Perez Carlos, egy erős 25-30 percet produkáló Fazekas Nándor, egy beugróként magát odatevő és majdnem tragikus hőssé váló Nagy Kornél (ha az utolsó kihagyott ziccere után a szlovének gólt dobnak, kiesünk), meg a betonkemény védőfal. Megint nem volt viszont Nagy Laci, akinek nincs olyan testrésze, aminek sérülésére hivatkozva ne mondott volna le válogatottságot. Mindig csak a soron következőt.

Most viszont kijutottunk a világbajnokságra, úgyhogy nagy lesz a dilemma. Megérdemli-e egyáltalán bármilyen játékos, hogy szóba kerüljön a válogatottnál, miután egyszerűen nem hajlandó abban szerepelni? Persze, biztosítás, meg napidíj, pont ezekre van Nagy Laci jó tíz éves barcelonai légióskodás után rászorulva. Még ha el is fogadjuk, hogy ez az ok, akkor is egyre kevesebb keresnivalója lesz a válogatottban. Ott van az a 20-30 ember, aki mindent megtesz, örömmel megy, oda is teszi magát, amikor kell. Nekik nem kevés a napidíj, nekik nem hiányzik a biztosítás (egyébként kizárt dolognak tartom, hogy ez a biztosítás mizéria úgy legyen igaz, ahogy Nagy mondja)? Vagy csak nekik nem kell párszázezer eurós ajánlaton vacilálniuk. A volt csapattárs Laluska, vagy az apai szóval visszaédesgetett Mocsai lesznek kirúgva, ha Nagy mégis kötélnek áll? Még azt sem kétlem, hogy bármelyiküknél jobb játékos. Csak ez önmagában egyre kevesebbet ér. Nem lehet büntetlenül magára hagyni egy csapatot, fülzsír-gyulladásra, meg kislábujj-izzadásra hivatkozva. Megkockáztatom, hogy ahogy ezek a srácok egymásért is küzdöttek, nem biztos, hogy szükségük lesz valakire, akit úgy tűnik bárki megvehet kilóra. És bevallom mennyire sajnálom, mert kétség kívül világklasszis játékos és a válogatottnak is vezére tudott lenni. Meg nem is azzal van gond, hogy egy sportoló országot cserél, hanem így ezt nem lehet csinálni. Nem tudok még egy csapatkapitányt felidézni, aki így hagyott volna szarban válogatottat, bármilyen sportágban (Dusebajevet mondjuk el lehetne fogadni, ha nem tadzsikként játszott volna orosz színekben). Nem tudok még egy dédelgetett kedvencet említeni, aki ilyen csalódást okozott volna annak a közegnek, mely kitermelte. Mert persze, fontos a család megélhetése, meg az egzisztencia, de ez fontos volt egy évvel ezelőtt is, el kellett volna már régen dönteni. Ha csak a spanyol állampolgárság fontos, legyen, ilyet is ismerünk, nem keveset. Csak az előbb említett Celjénél maradva, a BL-győztes csapatban a fehérorosz Rutenka, a szerb Perics és a számunkra rossz emlékű, orosz Koksharov, mind szlovénként szerepeltek. Ettől még utóbbi kettő egy másodpercet nem játszott a szlovén válogatottban. Előbbi abból a szempontból is rossz példa, hogy lassan kevesebb az olyan állam, aminek nem állampolgára. De spanyol lett Sterbik Árpád, magyar lett Perez, Diaz, Eklemovics, Puljezevics, Krivokapics, hogy csak a sportág férfi mezőnyénél maradjunk. Viszont vállalható indoka mindegyiküknek van, Nagy Lacinak nincs.

Szóval, szerintem Nagy Laci tovább gondolkodhat. Ha arra blazírozott, hogy nem jutunk ki valamelyik világversenyre, könnyebb szívvel int búcsút, hogy egy erősebb(nek tűnő) csapatban szerepeljen. De jön a VB, kijutottunk, köszönet érte a csapatnak! Ezek után viszont elég karcos bejelentkezni, hogy "Na, itt vagyok gyerekek, már nem fáj semmim, jöttem játszani". Vagy így, vagy úgy, de dönteni kellett volna már hónapokkal ezelőtt.

p.s. Innen is jobbulást Bieleckinek!